...

Mert mindenki ér valamit! Csak úgy érzem, én már semmit. A mai világban már nem az számit ki mit tud. A mai világban már mindenki csak magával törődik. Hatalmas számban elterjedt az én központú rendszer, megjelentek az önjelölt picsák, a hősködni akaró gyíkok és el vannak tiporva az igazi tehetségek. De én nem ezért nem érek semmit. Magam miatt. Nem vagyok tehetség. Feladtam mindent. Nincs már meg bennem az a versenyszellem, ami a gyerekkoromat jellemezte. Eltűnt, elveszett. Már nem tudok mivel kitűnni. Már nem vagyok okosnak mondható sem. Elvesztek azon képességeim, amikre büszke voltam. Elhagytam magam. Beletörődtem abba, amibe nem lett volna szabad. Pedig ha tovább viszem azt, amit a múltban csináltam. Nem itt tartanék… Nagyon nem. Csak a magam hülyeségének köszönhető, hogy ott vagyok, ahol. Szégyellem magam. Kegyetlenül. Évek óta ezzel ostorozom magam. Lehetnék jobb iskola diákja, profi sakkozó, csodabogár…mint régen. De nem vagyok. Ezek már csak emlékek…. Serlegek, kupák, érmek, Arany Pálca díj, oklevelek… Mind-mind ott hevernek egy fiókban, fene se tudja már hol. Rájuk se merek nézni. Mert fáj. Hová lettem én? És ha én, nem én vagyok, hová lettem én? Hiányzik. De egyedül nem megy.. Nincs motiváció, hogy újra felépítsek mindent….