Hmmm...

Minden ember életében vannak személyek, akik valamilyen oknál fogva többek, mint a többi személy. Fontosabbnak, érdekesebbnek találjuk őket, néha már túlságosan is. Nem minden ember érheti el ugyanazt a szintet. Olyan ez, mint a körhinta és az óvodás esete. Az ovis csak a számára kedves játékra fog felülni...Tehát az fontos lesz számára.
Az emberek előitéletesek. Képesek egyetlen testi, jellembeli vagy szituáció miatt elitélni egymást. Pedig az elfogadás hasznos dolog, segitségével barátságok, kapcsolatok, szerelmek jöhetnek létre.
Én sosem voltam olyan nő, aki eltűr dolgokat. Mégis, van most már egy személy sajnos vagy nem sajnos, bármit tesz, kenyérre tud kenni. Egyszerűen olvadozok a tekintetétől, arról meg inkább ne is beszéljük, hogy az érintése mit vált ki belőlem :$
Számtalanszor voltam már szerelmes, de ez most egészen más. Még ha fáj is, a fellegben érzem magam. 
És hogy ki ez a személy? Ez a személy maga egy megvalósult álom...lelkileg egy igazi herceg....bár én nem ismerhetem, nem kaphatom meg ezt a részét...csupán félig, vagy annyira sem. Bele kell törődnöm, hogy ehhez én kevés vagyok. Pedig annyira vágyom arra, hogy újból magához öleljen, és azt mondja " nyugodj meg kicsim, minden rendben lesz. " De erre vágyhatok...múló szeszély...
Néha, ha sétálok az utcán, vagy csupán kinézek az ablakon... elszorul a szivem... mindenhol boldog embereket látok... félreértés ne essék, nem irigylek senkitől semmit... csak...elgondolkozom...én miért nem lehetek végre boldog?! Hisz' annyit csalódtam már... meddig büntet vajon még az élet? Nem szenvedtem már eleget a hibáimért?! Bizonyára nem...
Nem tudom már mi a helyes és mi nem....nézzem mások érdekeit vagy már csak a sajátomat? Néha olyan dolgokat mondok másoknak, amivel magamat bántom... talán ők magukra se veszik....és ez fáj... Talán ki se kellene nyitnom a számat...némaságba burkolózni...mint egy erre felesküdött apáca...
Már ki se merem mondani mi fáj, mit érzek, mire vágyok....félek megbántok vele valakit...